Imádtok enni, és mániátok a közös étkezés. Hogy csináljátok két kisgyerekkel? - efelől mostanában több barátom is érdeklődött. Adottságaim közül a két legcsodásabb az ősszel hároméves kislányom, és a három hónapos öccse, akik igencsak eltérő igényűek, úgy gasztronómiailag, mind a hétköznapok egészében. Adott még, hogy a szeretetemet - egyebek mellett - ételekben fejezem ki, és az is, hogy a szoptatás miatt akkora étvágyam van, mint egy fehércápának. Mindig is egzotikumként tekintettem azokra az ismerőseimre, akik ha elfoglaltak, elfelejtenek enni, én egy koncerthangolású, dackorszakos lázadás közben is meghallom, ha kopog a szemem. Adottságom a családi minta is, amely szerint reggeli nélkül sehova sem indulunk, hogy a környezetünk a minőségibb oldalát tapasztalja a személyiségünknek, pontban fél egykor ebéd, este pedig közös vacsora a napi sztorikkal. Mindezekből kiindulva a napi logisztika sajátos, néhol komikus. Íme néhány, jellemző snitt, ami sokaknak ismerős lehet a saját gyakorlatából.
A kisebbik öt óra körül ébred, éjfél óta harmadszor éhezett meg. Miután jóllakott, már nem tudom visszaaltatni. Leteszem a konyhában, a közelembe a játszószőnyegére, és nekiállok tésztát gyúrni az ebédre szánt brokkolis pitéhez. Közben készítem a reggelit is, mert hamarosan ébred a lánykám. Mire asztalhoz ül, pont addigra éhezik meg ismét az öccse is. Összhangban vannak, mint a yin és yang.
Dél előtt nem sokkal érünk haza a játszótérről. A kisebbik az imént ébredt, kiveszem a babakocsiból, együtt felkaptatunk a harmadik emeletre, leteszem a játszószőnyegére, hogy a nővérének tudjak segíteni cipőt levenni, kezet mosni. Bekapcsolom a sütőt, bedobom az ebédet melegedni. A kicsi sírni kezd, éhes. Felveszem. A nagyobbik is kontráz: ő is éhes. Nem ennél egy almát, szívem, vagy valamit még ebéd előtt, mert nekem meg kéne szoptatnom öcsit? Neem, anya, brokkolitortát szeretnék! - és nyöszörgős szimpátiasírába kezd. Szívem szerint én is ezt tenném, a gyomorkeselyűk dolgoznak bennem is. Gyorsan nekiállok teríteni. Megmelegedett a pite, fél kézzel kiemelem a sütőből, tálalok, segítek a nagyobbik kosztosomnak, majd az ölembe dobok egy ülőpárnát, ráfektetem az öcsit, és mindhárman együtt ebédelünk.
A másik felem születénapjára a kedvencét, sajttortát szeretnék sütni. Szépen elterveztem, hogy kora reggel nekiállok, amíg mindenki alszik. Az öcsi nem ért egyet az elvonulási szándékaimmal, és csak akkor alszik, ha mellette vagyok, de most leginkább akkor sem, már egy ideje hiába járom vele a köröket a lakásban. Kicsit hezitálok, hogy ha fél hatkor magamra kötöm és habot verek, akkor vajon tud-e aludni. Kiderül. Felkötöm a kendőt, békésen belecsusszan, keresi a helyét, elalszik. A habverő még mélyebb álomba segíti. Reggelre kész a torta.
Apukámnál töltjük a napot. Ebédre a kedvencünkkel, pisztránggal készül. De boldog vagyok, elképzelem az első falat omlós, meleg halhúst a tetejére grillezett baconnel, és meghallom a szférák zenéjét. Ebéd előtt megkísérlem szoptatni a csipetet, hogy a halnak jusson mindkét kezem, de ő inkább nézelődik, nevetgél. Jó, akkor ebéd után folytatjuk. Asztalhoz ülünk. Anya, kérném a szemét! A másikat is! Kérném a ropogósát (uszonyok)! Vedd ki a szálkát ebből! Boncolok, szálkázom, eszem és ekkor a szférák zenéje helyett a kisebbik jelez, hogy most éhezett meg, és ügye nem tűr halasztást. Így tehát boncolok, szálkázom, szoptatok, eszem.
Vacsorára sütőben grillezett zöldségeket tervezek. Lánykám mellém húzza a kis székét, segíteni szeretne, ami nála elsősorban azt jelenti, hogy mindenbe belekóstol. Friss zsályát tépked, bekap egy párat, nem fini, kiköpi, szalvétát kér. Beleharap a cukkinibe, majdnem kiönti a tahinit, úgy törleszkedik érte a pultnál, műanyag késével fokhagymát trancsíroz, lenyalja, a szívbajt hozza rám, hogy a keze megint a konyhakés közelében hadonász. Öccse elálmosodik. Nappal sosem alszik ágyban, csak testkontaktban. Magamra kötöm, elalszik, sütünk tovább. Nővére zöldfűszeres csimicsurrival pacsmagolja a zöldségeket, de inkább az olajos kezét nyalogatja, én nekiállok a szósznak.
Asztalnál ülünk, megbeszéljük az aznapi sztorikat. A nagyobbik halpástátommal maszatolgat, és folyamatosan rendel. Kérnék még halhummuszt (sic!), paradicsomt, uborkát! Háromt! A kisebbik a belógatós játékaival vitatkozik, türelmetlenül birizgálja a zörgős majmot. Éhes vagy? De hát nemrég ettél. Az ölembe veszem. Nem éhes, csak itt akar lenni az események központjában. Nézelődik, falatozunk tovább.
Hétvégén apa a séf. Útra készítjük a két vagabundot, közben előveszi az alapanyagokat. A nagyobbik integet az apjának, elindulunk a városba, öccse a babakocsiban elalszik, tologatom. A szemem a nagyobbikon: mászókázik, csúszdázik, hintátik, homokozik, összevész egy markológépen egy kisfiúval, az ebédidő közeledtével hisztizik, hogy nem akar hazajönni, nagyon nem, végül a készülő ebéd beharangozásával hajlik a kompromisszumra. Hazaérkezünk, asztalhoz ülünk. Slow life, slow food.
Nem minden nap gyúrok tésztát reggel hatkor, főzök alaplevet előző este, vagy pucolok zöldséget pizsamában. Szerencsés vagyok, mert bár kevesen vagyunk a családban, mindenki főz és zseniálisak a maguk műfajaiban. Anyósom cornflakes-ben sült csirkéje, töltött káposztája, zöldségköretei, cukkinis pampuskája, tortái megszólalnak, apukám halételei, főzelékei, megreformált magyaros fogásai örök kedvencek, a másik felem sült-főtt-szuvidált-konfitált-zsebsárkányozott és minden, létező módon elkészített húsai miatt meg úgy várom a hétvégét, mint a vakációt. Hétvégéről rendszerint marad két napra való jóság, legfeljebb az újrahasznosításon dolgozom. De rövid idő múlva újra hiányzik a főzés.